Somlyai Báthory (Báthori) István szeptember 27-én Somlyón született. Apja néhány hónappal születése után, 1534. március17-én elhunyt, ezért Várdai Pál, esztergomi érsek, vállalta nevelését, majd az 1540-es években I. Ferdinánd bécsi udvarában apródoskodott.
Humanista műveltséget szerzett, ám Padovában sosem tanult. Az ottani egyetemre unokaöccse, a későbbi Báthory Gábor fejedelem apja járt.
A reformáció terjedéseidején is megőrizte katolikus hitét.
Hazatért az akkor éppen Habsburg-uralom alatt álló Erdélybe, majd az 1556-ban visszatért Izabella és János Zsigmond híve lett: a rendek nevében már ő köszöntötte, és kísérte Kolozsvárra a hazatérő királynét.
1559-ben megkapta Erdély legjelentősebb katonai pozícióját, a váradi kapitányságot.
Az új császár és király, Miksa 1565-ben a Németalföldről hazahívott Schwendi Lázárt, újdonsült magyarországi fővezérét küldte Erdély ellen.
Schwendi és Balassa sikerei miatt János Zsigmond Báthoryt bízta meg, hogy
tárgyaljon a békefeltételekről. A Szatmárban kötött ideiglenes megállapodást, azonban a fejedelem a vele szövetséges törökök támadása miatt nem tartotta be, aminek következtében az erdélyi követként éppen Bécsben tárgyaló Báthoryt, Miksa két és fél évre fogságba vetette.
Távollétében János Zsigmond Bekes Gáspár befolyása alá került, így a hazatérő Báthory kiszorult a fejedelmi udvarból. A Bekes által letárgyalt 1570-es speyeri egyezmény úgy rendezte a két uralkodó viszonyát, hogy János Zsigmond lemondott magyar királyi címéről, Miksa pedig elismerte őt erdélyi fejedelemnek, azzal a feltétellel, hogy magvaszakadtával Erdély is a Habsburgoké lesz.
János Zsigmond halála után a speyeri egyezmény értelmében Erdélynek Miksa uralma alá kellett volna kerülnie (ebben az esetben Bekes Gáspár lehetett volna a vajda), ugyanakkor II. Szelim szultán is kiállította azt az okmányt (athname), amely megnevezte az új fejedelmet.
Az erdélyi rendek a kritikus helyzetben gyűlést hívtak össze, és 1571. május 25-én a gyulafehérvári országgyűlés egyhangúlag fejedelemmé választotta az ország leghatalmasabb főurát, Báthory Istvánt.
Az athnamét csak ezután hirdették ki (ott is az ő neve szerepelt), ugyanakkor a fejedelem – mint erdélyi vajda – titokban hűséget esküdött Miksának is. A törököket csak az érdekelte, hogy a Királyi Magyarország és Erdély ne kerüljön egy ember kézbe, ezért volt jobb jelölt Báthory, mint a Habsburg-párti Bekes, és ezért járultak hozzá 1572-ben Báthory fejedelemségének örökletessé tételéhez.
Miksa ugyan szívesen elfoglalta volna Erdélyt, de emiatt, 3 évvel a drinápolyi béke után, nem kockáztathatott meg egy törökellenes háborút, így jó képet vágott Báthoryhoz, sőt úgy tett, mintha örülne is, hogy egy unitárius után, egy katolikus lett a fejedelem.
A jó viszony azonban nem tartott sokáig: Miksa támogatta Bekes 1573-as Báthory-ellenes szervezkedését. A fejedelem azonban leszámolt ellenfeleivel: Bekes kénytelen volt Magyarországra menekülni, vára, Fogaras pedig családjával együtt Báthory kezébe került. Bekes azonban nem nyugodott: a Királyi Magyarország területéről hadsereget gyűjtött, Erdélyben pedig a székelyeket és a szászokat igyekezett fellázítani.
A fejedelem végül 1575. július 8-án a kerelőszentpáli csatában végleg legyőzte
ellenfelét, aki (miután Miksa persze megtagadta őt!) kénytelen volt Lengyelországba menekülni. A győzelemmel megszilárdul Báthory uralma, és a stabil Erdéllyel a háta mögött javult az esélye a lengyel trónra is.
Belpolitikájában a fejedelmi hatalom megerősítésére törekedett: felülvizsgálta a korábbi fejedelmi birtokadományokat, számba vette az állami jövedelmeket,
fejlesztette a kereskedelmet és a bányászatot. Az erdélyi vallási türelmet ő sem bolygatta (ugyanakkor megtiltotta a további újításokat), bár célja a katolicizmus erősítése volt a többségében protestáns fejedelemségben.
1579-ben Kolozsvárra telepítette a jezsuitákat, és mint vallási újítót, a dévai várbörtönbe záratta Dávid Ferenc unitárius püspököt. 1581-ben jezsuita kollégiumot alapított Kolozsváron, amely a mai Szegedi Tudományegyetem jogelődje.
Udvarában Padovában végzett értelmiségiekkel vette körül magát, innen indult például a Wesselényiek és a Bethlenek felemelkedése is.
Uralma idején volt az Erdélyi Fejedelemség első virágkora. Lengyelország a Jagellók kihalása után (1572) szabad királyválasztó országgá lett.
1573-ban Valois Henriket, a francia király öccsét választották királyukká, akivel aláíratták az uralkodói hatalmat jelentősen meggyengítő ún. Articuli Henricianit. Az új király azonban bátyja halála után elhagyta Lengyelországot, hogy elfoglalja a francia trónt. Újból megindult a küzdelem az üresen maradt lengyel trónért.
A legesélyesebb jelölt Habsburg Miksa császár és király volt, de jelentkezett az
orosz Rettegett Iván is, míg a törökök Báthory István erdélyi fejedelmet ajánlották a lengyelek figyelmébe. Az orosz cár területi engedményekért cserébe visszalépett Miksa javára, akit a pápa is támogatott.
Az 1569-es lublini unióval szorosan összekapcsolt lengyelek és litvánok attól
tarthattak, hogy a németek és az oroszok felosztják országukat, miközben török támadással kell számolniuk. Hiába választotta meg a főurakból és főpapokból álló szenátus Miksát, a köznemesség 1575. december 12-én Báthory mellett foglalt állást.
Végül a gyorsaság döntött: a késlekedő Miksával szemben az erdélyi ügyeket elrendező fejedelem elfogadta a lengyel rendek feltételeit, és feleségül vette a nála 10 évvel idősebb Jagelló Annát, az utolsó Jagelló-házi lengyel király, II. Zsigmond Ágost húgát. A gyorsan Lengyelországba érkező Báthoryt 1576. május 1-jén Krakkóban, a waweli székesegyházban királlyá koronázták. Szerencséjére a dolgok ilyetén alakulásába belenyugodni nem akaró Miksa még ebben az évben meghalt, így már csak az ellenálló Gdańsk városával kellett elismertetnie uralmát.
Erdély trónjáról sem mondott le, előbb vajdaként bátyja, Báthory Kristóf kormányozta a fejedelemséget, majd ennek halála után, 1581-ben Kristóf fia, Zsigmond lett a vajda. Az ő kiskorúságának idejére kormányzótanácsot, majd 3 helytartóból álló triumvirátust állított fel, a fontosabb ügyekben azonban a Krakkóban székelő erdélyi kancellária útján maga intézkedett.
1585-ben a Királyi Magyarországtól visszaszerezte Nagybányát, a 3 helytartó helyett pedig egyet nevezett ki: Ghyczy János váradi kapitányt.
Lengyelországban is igyekezett erősíteni a központi hatalmat, rendbe tette a gazdaságot (fogyasztási adók, a rendektől független zsoldos hadseregében pedig szívesen alkalmazott erdélyieket.
A lovasság parancsnokává tette például a korábban ellene harcoló, de később bocsánatát elnyert Bekes Gáspárt, és az Egert védő Bornemissza Gergely János nevű fia is az oldalán harcolt.
A lengyel rendek azt kívánták tőle, hogy szerezze vissza a livóniai háborúban, Rettegett Iván cárral szemben elvesztett területeket, miközben maguk nem akarták a háború terheit viselni. Báthory, mivel a lengyel és litván hűbéresektől katonát nem kapott, maga állított fel zsoldossereget: magyar hajdúkból és könnyűlovasokból, székelyekből, lengyel zsoldosokból, németekből és részben csehekből, románokból álló seregével Báthory megfelelt az elvárásoknak.
1579-1581 között három hadjáratban győzte le az oroszokat. Előbb Polock várát foglalta vissza, majd Velikije Lukit ostromolta sikerrel, végül pedig Pszkov ellen vonult. A cár a pápát azzal hitegette, hogy katolizál, és segít a törökök Európából való kiűzésében, így Báthory Antonio Possevino, itáliai jezsuita szerzetes közvetítésével, végül 1582-ben Jam Zapolszkijban fegyverszünetet kötött az oroszokkal. A siker így is jelentős volt, hiszen ezzel Lengyelország visszaszerezte az eredeti területéhez képest megnagyobbodott Livóniát és a Litvániához tartozó belorusz(fehéroroszországi) területeket, amivel előnyre tett szert a Balti-tengeri uralomért vívott hatalmi vetélkedésben.
Báthory a cár 1584-es halála után foglalkozott Oroszország meghódításának tervével is, de a lengyel rendek továbbra sem voltak hajlandóak vállalni egy ilyen nagyszabású vállalkozás terheit.
Távolabbi,politikaitervét Lengyelország, Magyarország és Erdély államszövtségét, mely egyaránt szolgálta volna a Habsburgok és a török
visszaszorítását – nem tudta megvalósítani.
1586. december 12-én váratlanul halt meg a litvániai Grodnóban.
Halála után a krakkói waweli székesegyház kriptájában temették el.
A lengyelek egyik legnagyobb királyukat tisztelik benne, annak ellenére, hogy élete végéig megmaradt magyarnak, és velük is csak latinul érintkezett. A későbbi erdélyi fejedelmek őt, mint a Hunyadi Mátyás óta legsikeresebb magyar politikust tekintették példaképüknek követték azon koncepcióját, hogy Magyarországot Erdélyből kiindulva is lehet egyesíteni.
Báthory István a mindennapi köztudatban nem szereplő erdélyi fejedelem és lengyel király méltó arra, hogy névadóként azt az embert tiszteljük benne, aki a magyar és a lengyel kultúra legkitartóbb támogatója volt. Életmúűvét történelmi szakkönyvek úgy méltatják, hogy európai színtű államszervezőként képes volt a maga korának politikai, gazdasági és hadászati eseményeit úgy alakítani, amely megfelelt Erdély és a Lengyel Királyság érdekeinek.
Bár történelmünkben nem különös eset, hogy egy magyar uralkodót külföldi ország trónjára emelnek, Báthory István esete mégis a rendhagyók közé számít. Ugyanis olyan történelmi körülmények között lett fejedelem majd király, amikor Európa államainak többsége politikai, gazdasági és katonai nehézségek közepette élte évtizedeit. Erdély ekkor földrészünkön példája volt a szilárd államszervezetnek, s a lengyelek éppen ezt a vezetői tevékenységét méltányolták: képesnek tartották arra, hogy külföldiként a lengyel érdekek, az állam kiemelkedő képviselője legyen.
Uralkodása alatt sikerrel szervezte át a lengyel gazdaságot, politikailag erős államot hozott létre, de egy pillanatra sem felejtette szülőföldjét, Erdélyt.
